Öcsi

Nyugi család, nem a lányoké :)

Az enyém. Róla szeretnék most írni. Két és fél éves voltam mikor megszületett, és állítólag nem fogadtam nagy örömmel, szúrós pillantásokat vetettem rá, és hol az ágynemű tartóba akartam tenni, hogy ne halljuk a sírását, hol a kutyaházban akartam altatni. Ennek fényében érdekesen alakult a gyerekkori kapcsolatunk. Egy időben nagy volt nálunk a klikkesedés tesótéren, folyamatosan változott annak az egynek a személye aki úgymond ki volt rekesztve.
Volt amikor én voltam a felesleges. És Peti volt az, akinek mindent lehetett. Játszani a számomra tiltott játékokkal, például azzal a babával, ami majdnem ugyanolyan volt mint az enyém, de nekem az kellett, de nem nyúlhattam hozzá, vagy megfogni a hőn áhított (üres) ékszerdobozt. Rajzolni az iskolás ceruzákkal.Odakucorodni a nagy és okos nővérkénkhez, összebújni míg én el lettem küldve. Úgy mint az oviból, vagy az iskolából, ha odamentem míg a kisöcsit büszkén mutogatta. Csoda, hogy féltékeny voltam?:)
Sanyarú sorsomnak azért mindig vége lett igen rövid idő alatt. És társultam valakihez a harmadik érdekeinek rovására.  Ehhez elég volt annyi hogy kölyök-fej összetört valamit. Vagy "bevadult" egy pillanatra, ami kiskirálykisasszonynak nem tetszett, és nagy jelenetek közepette kijelentette, hogy nem beszél többet egyetlen öccsével. És máris jó voltam én is, ha úgy láttam jónak, hogy vele közösködjek, végül is Anitával laktam egy szobában, na de nem csak érdekkapcsolat volt. És összefogtunk. Peti pedig jött utánunk, de mi jól kizártuk és kibeszéltük. De az én öcsémet nem abból a fából faragták, aki csak úgy elkullog sírva. Inkább minket idegesített addig, míg el nem tört a mécses. És akkor nagyon utáltam (legalábbis ebben a hitben éltem) Nála undokabbat el sem tudtam képzelni..... na jó csak magamat. Mikor ketten alkottunk egy csapatot, és Anitát idegesítettük halálra. Egyszer egy ajtó is kárát szenvedte egy akciónknak.
Így visszagondolva nekem ugyan vicces, de szegény szüleinknek nem lehetett egyszerű... Anya fel is tette többször a kérdést nekünk, hogy miért nem tudunk mi normális testvérek módjára viselkedni? vagy hogy mit rontott el?
Szerintem semmit. És normális testvérek módjára, akármilyen is legyen az.... is tudtunk viselkedni ha akartunk. Vagy ha kellett. Szerveztem én csapatot ötödikes fiúkból, két harmadikos ellen mikor a másodikos öcsémmel kötekedtek:) Ástunk el hármasban törött vázát a kertben. Beszélgettünk késő estéken, vagy önfeledten élveztük a nagyinál töltött nyarakat a legnagyobb egyetértésben. Mindig szerettük egymást csak néha egy pillanatra elfelejtettük.

"Túlélve" a gyerekkort, kiskamaszkorunkban már teljes volt az összhang. Főleg Petivel. Ez most nem egy újabb kiközösítés :) Egyszerűen Anitát már más érdekelte. Barátnők, első fiú. Mi ketten pedig összenőttünk. És sokáig egy baráti társaságban éltünk. Később együtt buliztunk és minden kis titkot tudtunk egymásról. Közben visszataláltunk Anitához is. Felnőttünk mindhárman. Majd elköltöztem, Később Peti is a városban élt egy ideig, méghozzá közös lakásban. Egy kis időt közben Angliában töltöttünk. Jó volt újra egy családtaggal lenni. Aki velem volt teljes életnagyságban, nem csak telefonon.  Akivel lehetett beszélni, a másik, vagyis a férfi oldalról szemlélve az életet sok mindent megtárgyalni.
Ajsa születésekor pedig megismertem nagybácsi szerepben. Láttam milyen esetlenül fog egy kisbabát, ezért inkább távolról figyeli. És csak akkor kezd már a gyerekkel valamit, ha nagyobb. De akkor a legnagyobb gyerekmódjára benne van mindenben. Ajsa csüng rajta, ha jön "Petyi" visítva szalad elé, majd előle. Imádja, ahogy Helga is. Az ikrekkel is barátkozik. Sokat fejlődött, de még most sem a legnagyobb babarajongó.
Felnőni teljesen, komolyan venni bármit nem tudom mikor fog. És el sem tudom képzelni azt a lányt, aki Őt megváltoztatja.
És hogy miért írom le mindezt? Igazából nem tudom. Csak kikívánkozott belőlem, hogy mennyire szeretem. Persze van oka, hogy miért van Ő egy ideje minden este az eszemben. Ugyanis elköltözik, bár ezt már minden ismerősünk tudja. Angliába megy, most nélkülem és hosszabb távra tervez. És már most hiányzik. Nem vagyunk ugyan már napi kapcsolatban, két-négy hetente látjuk egymást. Telefonon ugyan kétnaponta beszélünk, ha nem is órákat. És szerinte ott van az internet, hallhatom, láthatom amikor akarom, de az nem ugyanaz. Mert tudom, hogy távol van. És nem fog hívni, megkérdezni, hogy itthon vagyunk e mert erre jár...
Nem tudom miért érzek mindent olyan véglegesnek. És hogy hová tűnt az optimista szemléletem.
Helyette azt tudom, hogy már nem szeretném kizárni a házból és a legkevésbé sem nemszeretem. És hogy jó hogy van egy öcsém. Annyira más egy fiútestvér. Nem jobb vagy rosszabb mint egy lány. Csak más. És sajnálom, hogy kimarad a lányaim életéből ez a fajta szeretet. Vagy az enyémből az a nézés, ahogy Anya néz Petire... na a fene tudja.. talán elindult bennem egy kósza gondolat :)

Peti, Pistike, Kölyök-fej, Kucc... sajnálom a spontán találkozásokat, hogy nem látja a lányokat fejlődni, és hogy kevesebb lesz a bugi bugi Ajsával :((

De majd számoljuk a napokat visszafelé, ha hazajön